A honvédorvosok szerepe a repülő- és űrorvosi kutatásokban
7

Megoldatlan űrélettudományi problémák az űrrepülések hajnalán

Egyetlen űrrepülés sem zajlott le rendkívüli esemény nélkül. A műszaki meghibásodások mellett, az űrélettudományok művelőinek (köztük egyes részterületeken a magyaroknak is), eddig még soha nem tapasztalt problémákat kellett megoldaniuk. 1961-ben J. Gagarin űrrepülésén az operátori megbízhatóság volt az egyik kérdés. A Vosztok űrhajót műszaki kudarc esetére önmegsemmisítő berendezéssel látták el, nehogy az ellenség kezére kerüljön, amennyiben nem sikerülne szovjet felségterületen leszállni. Senki nem tudta, képes-e az űrhajós reális repülési körülmények között, vészhelyzetben is alávetni magát a földi parancsnokság utasításainak, működni fog-e reális repülési körülmények között a begyakorolt, úgynevezett „parancs és ellenőrző struktúra”.

Az űrrepülések történetében először W. Shirra szegült szembe a földi irányítással. A Mercury és a Gemini misszió után, harmadik repülésén, az Apolló-8 parancsnokaként a földi irányítás legnagyobb megrökönyödésére nyíltan és határozottan „függetlenítette” magát. Amikor a földi irányítás kísérleteket akart vele elvégeztetni, kifejtette, hogy „utálja” ezeket a dolgokat és „szemeteknek” titulálta a földieket. Komoly riadalmat keltett, amikor kijelentette, hogy „elegem van, mostantól fogva én leszek a repülés irányító, nem megyek bele semmi új játékba…” Önkényesen megváltoztatta a gyógyszerelési utasításokat és nem volt hajlandó a sisakban való leszállásra sem. A szabályzat szerint ugyanis a sisakot fenn kellett volna hagyni, azonban amikor parancsot kapott a földről, hogy vegye fel a sisakot, visszaszólt: „nem létezik!”, és sisak nélkül szállt le. „Végül is a fedélzeten én voltam a parancsnok, ha eltűntem volna, viselhetnek a földön annyi fekete karszalagot, amennyit csak akarnak, de a túlélésért én voltam a felelős” – kommentálta kissé zavarosan leszállás után az esetet. Természetesen soha többé nem repülhetett, de bele gondolni is rossz, ha ezt az ellenszegülést egy atombombával megrakott űrhajó parancsnokaként követi el. Ne feledjük, azokban az években a katonai doktrínák az atomháború megvívásáról szóltak. Az Egyesült Államok 1958-ban hajtotta végre az első nukleáris kísérletét a Föld atmoszférája fölött, 1962-ben pedig már egy 1,44 megatonnás hidrogénbombát robbantott az űrben. Az amerikai Projekt A-119 atomrakéták Holdra való telepítéséről szólt. A Szovjetunió is ezekben az években (1961 és 1962 között) robbantott atombombákat az űrben.

Az űrrepülésekre tervezett parancs és ellenőrző struktúrák megbízhatóságának tanulmányozása tehát nem alaptalanul került a megoldandó feladatok középpontjába. Adatokra volt szükség annak tisztázására, hogy mikor fogadja el, és milyen esetekben utasítja vissza a legénység a földi parancsnokság fölérendeltségét. W. Shirra ellenszegülése kapcsán megkerülhetetlen volt a kérdés, megfelelő volt-e a kiválogatás, a felkészítés és a repülés alatti lelki gondozás? A repülés parancs- és ellenőrző struktúrája jól volt-e felépítve, és vajon nem a földi irányítás zavarta bele a parancsnokot a számára megoldhatatlan helyzetbe? Más problémák is adódtak, V. Grissom tengerre való leszállása után személyi hibát követett el, és a rossz konstrukciójú szkafandere miatt csaknem a tengerbe fulladt. Edzett és felkészült berepülő pilóta létére halálfélelmet élt át.

G. Tyitov repülésén először találkoztunk a mozgásbetegség űrformájának problematikájával. Kérdésessé vált, vajon képes-e az ember munkaképességét megőrizni hosszú idejű űrutazás alatt? (Akkoriban ez mindössze 24 órás súlytalanságot jelentett.). J. Glenn repülése alatt azonosítatlan fénylő-csillogó kristályokat látott az űrhajó körül, amikről csak később állapították meg, hogy az űrhajóról leváló jégkristályokat látta. Egy hibás műszerjelzés miatt úgy tudták, hogy leszálláskor a hőpajzsa le fog esni és az űrhajós el fog égni. Végül a hőpajzs kibírta, de a leszállás a vártnál 64 km-el távolabb történt, ami a kimentését nehezítette, és felhívta a figyelmet az életmentő felszerelések fontosságára. S. Carpenter repülése a kiválogatás fontosságára mutatott rá, mert az adott repülés meghaladta az űrhajós teljesítőképessége határát, olyan sok hibát vétett, hogy el kellett távolítani az űrhajósok sorai közül. A megengedettnél több üzemanyagot használt fel, kérdésessé vált, hogy vissza tudják-e hozni. Rossz szögbe állította a kabint a fékezéshez, késve indította be a fékezőrakétákat, emiatt végül több mint 400 kilométerrel túlrepült a kijelölt leszállási ponton. Jeladóját nem működtette, a kutató-mentő szolgálat csak nagy nehézségek árán emelte ki a tengerből. A. Nyikolajev és P. Popovics vezette két űrhajó egyidejű repülését az életfenntartó rendszerek kapacitásának kimerülése miatt kellett megszakítani. Az akkoriban hosszúnak számító űrrepüléseken a Vosztok-3 esetében a 65., illetőleg a Vosztok-4 esetében a 48. földkörüli keringés után az űrhajó hőmérséklete a kritikus 10 C° alá esett, emiatt az űrhajósokat menteni kellett. W. Schirra űrruhája rögtön az első körben olyan mértékben melegedett, hogy a földi űrorvosi szolgálat a repülés megszakítását fontolgatta, amire végül is nem került sor, mert a műszaki probléma a második körben megoldódott. A földfelszínt egy periszkópon keresztül kellett megfigyelnie, azonban a nappali félteke fölött a nap belesütött az eszközbe, és amikor Schirra gyanútlanul belenézett, kis híján megvakult. A negyedik keringés idején az űrruha hűtőrendszeréből származó víz kezdett összegyűlni W. Schirra sisakjában, amit el kellett viselnie, mert nem kockáztathatták a sisakrostély kinyitásával az űrruha hőszabályozásának ismételt felborulását. G. Cooper repülésén újra az életfenntartó rendszer hibásodott meg. A kabinban a pára kicsapódás rövidzárlatot okozott, ami a „veszélyesen alacsony magasság” jelzést aktiválta. Mivel a kabin nedvesség az automatikus leszállórendszerben is rövidzárlatot okozhatott volna, a repülést megszakították és utasították, hogy a kézi irányítórendszer igénybevételével hajtsa végre a vészleszállást. Műszaki problémák miatt V. Bikovszkíjnak a startra várakozva 3 órát kellett a starton az űrhajóban beszíjazva teljes bizonytalanságban eltöltenie. V. Tyereskova repülése ismét a kiválogatás fontosságára hívta fel a figyelmet. A mozgásbetegség űrformája miatt elvesztette munkaképességét, és az orbitális pályán, illetőleg a leszállás körzetében lélektanilag sem bizonyul alkalmasnak. A betervezett kísérleteket nem végezte el, valótlan jelentéseket tett a repülésirányításnak, a vele azonos időben géppárban repülő V. Bikovszkíjnak rádión kellett „tartani benne a lelket”, még a leszállás körzetében is megszegett minden létező előírást.

A. Leonov űrsétáján az életfenntartó szkafander túlnyomását kellett kritikus mértékben csökkenteni az űrhajóba történő visszatérés érdekében. Kiderült, hogy az űrséta a vártnál nagyobb, extrém mértékben veszi igénybe az űrhajós fizikai ellenálló képességét. Az űrhajó meghibásodása miatt A. Leonov és P. Beljajev lakatlan területen hajtottak végre kényszerleszállást, extrém hidegben, hóban-fagyban éjszakáztak, a kimentésükre csak másnap nyílt lehetőség. Megpróbáltatásaik felhívták a figyelmet a túlélő gyakorlatok fontosságára, az extrém környezeti feltételek dolgozó ember munkaképességének megismerésére. A Gemini-9 fedélzetén E. Cernan, és T. Stafford is rendkívüli helyzetbe került. E. Cernan űrsétáját a tervezettnél korábban meg kellett szakítani. Személyi hiba miatt E. Cernan kimerült, az űrruha hőháztartása felborult, sisakja bepárásodott és nem látott. Elvesztette a reményét, hogy vakon valaha is visszakerüljön az űrhajóba. Halálfélelmében már lemondott a földre való visszatérésről. Csak nagy nehézségek árán sikerült társa segítségével bemásznia az űrhajóba. M. Collins (Gemini-10) űrruhájának légzőrendszerébe a levegő regeneráló patronból litiumhidroxid került, és ennek fojtó gőze miatt kellett visszatérnie az űrhajóba. Ch. Conrad és R. Gordon (Gemini-11) repülése is legalább annyi új problémát vetett fel, mint amennyit megoldott. R. Gordon az űrséta során a teljes kimerülésig hajszolta magát, pulzusa 162-re nőtt, légzésszáma elérte a 40-et. A lihegés hyperventillatios hypocapniához vezetett. Űrsétája alatt időnként több, mint egy lóerő teljesítményt fejtett ki, miközben az emberi teljesítőképesség tartósan csak fél lóerőnyire tehető. R. Gordon által fejlesztett hőmennyiség nagyobb volt, mint amennyire a légkondicionáló rendszer kapacitását tervezték. Az életfenntartó rendszer hibája miatt a szkafander túlmelegedett, az űrhajós munkakörülményei kibírhatatlanná váltak. Az erős verejtékezés miatt a sisakja neki is bepárásodott, nem látott, emiatt az űrsétáját meg kellett szakítani. A korábban betervezett második űrsétájára már nem is került sor, csak a nyitott ajtón kiemelkedve készített néhány fényképfelvételt a Földről és a csillagokról. Az eset elemzésekor az derült ki, hogy az űrsétára nem kellően felkészített űrhajós a súlytalanságban kapálózott, rengeteg felesleges, összehangolatlan mozdulatot végzett és ez okozta a teljes kimerülését.

Minden nehézség ellenére végül is lezajlott egy szakasz, megteremtődtek a többszemélyes manőverező űrhajók repülésének műszaki és élettani feltételei. Elindult a Holdért folyó űrverseny, és egyúttal szigorodtak az űrkutatásban dolgozók munkakörülményei is.