Űrbalesetek, űrkatasztrófák
1. rész

Robbanás a kilövőálláson, végzetes számítási hiba, vagy egy létfontosságú felszerelés meghibásodása könyörtelenül katasztrófához vezet. Az űrkutatásban az élet és halál közötti határ nagyon keskeny. Az űr nem elnéző, a legkisebb hiba is végzetes lehet. Különösen így volt ez a hőskorban, az űrrepülések hajnalán. A konstruktőrök ismeretlen birodalomban tevékenykedtek - a műszaki tudományok, vagy éppenséggel az élet tudományok területén is – addig feltérképezetlen területen dolgoztak. Nem kevés politikai nyomásnak voltak kitéve, és gyakran emberi hiba, féltékenység, vagy ésszerűtlen hatalmi harc áldozatai lettek. Akkoriban az űr meghódítói feszített munkatempóban, sokszor pihenés nélkül voltak kénytelenek teljesíteni a követelményeket. A fegyverkezési hajsza nem ismert lazítást, megállni, megpihenni nem lehetett. A nagyhatalmak egy globális atomháborúra készültek, a hidegháború oltárán egy generáció áldozta mindkét oldalon egészségét, és sokszor életét is.

Így volt ez Bajkonurban is, 1960 októberében. Nem volt ünnepnap, a munkaidő 24 órán keresztül zajlott. Egy új, R 16-os rakétát kellett indítani, ez volt az 1960-as évek elsőgenerációs, atomtöltetű interkontinentális ballisztikus rakétája. A NATO-ban SS-7 Saddler kóddal vált ismertté. Mivel új technika volt, a rakéta előkészítésére, és fellövésére senkinek sem lehetett semmiféle tapasztalata. A rakétalőtér személyi állománya a szerelő csarnokban is, és az újonnan épült 41-es kilövőállásban is még csak ismerkedett a szokatlan feladattal. A folyékony üzemanyag mérgező volt, a rakéta feltöltése hidrazinnal és salétromsavval új eljárásokat követelt. A norma szerint három órás volt a rakéta felkészítési ideje, a start elhalasztása esetén néhány nap után az üzemanyagot agresszivitása miatt le kellett fejteni, és a rakétát felújításra kellett küldeni. Hibázni nem lehetett, hiszen ezt szánták a rakéta csapatok új fegyverének. Az új startkomplexum is akkor vizsgázott először. M. Nyegyelin a tüzérség Főmarsallja, a szovjet Stratégiai Rendeltetésű Rakéta Csapatok főparancsnoka a helyszínen vezette a munkálatokat. Ő, és M. Jangel, a rakéta főkonstruktőre, Ny. Hruscsovtól kapott elvárásnak igyekeztek megfelelni. Azt szorgalmazták, hogy még november 7. – az akkori megfogalmazás szerinti Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója – előtt felbocsáthassák a rakétát. Emiatt időkényszerben voltak.

1960. október 21-én a szerelőcsarnokból kivontatták a rakétát a startra. Ellenőrzések sora következett, hibák derültek ki, amiket azonnal orvosolni kellett. Még dolgoztak a hibák kiküszöbölésén, amikor 23-án parancsot adtak a rakéta üzemanyaggal történő feltöltésére. Szivárgások léptek fel, amelyek hátráltatták a start előkészítését. Észrevették, hogy az üzemanyag égéstérbe jutását akadályozó úgynevezett piromembránok némelyike megsérült, és már csak a zárva tartott szelepek akadályozták meg az üzemanyag égéstérbe jutását. Tönkrement az áram elosztó is. A javításra nem sok idő maradt, a szivárgó üzemanyag két napon belül tönkre tehette az égéstér falát. Javaslatot tettek a start elhalasztására, az üzemanyag leengedésére. M. Nyegyelin ezt elutasította, és ingerülten fejtette ki, hogy egy nukleáris háborúban sincs lehetőség a start elhalasztására, és másnapra kitűzte a startot.

Kapkodás vette kezdetét. Elhatározták, hogy az ellenőrzés további lépéseit nem egymás utáni sorrendben, hanem – hogy időt nyerjenek – egy mással párhuzamosan fogják elvégezni. 24-én még mindig dolgoztak a meghibásodások elhárításán, és ezzel párhuzamosan az ellenőrzéseken. Éppen egy újabb fél órás csúszást jelentettek be, amikor Ny. Hruscsov telefonon érdeklődött M. Nyegyelinnél, aki erre a megfigyelőteraszról az indító állványhoz ment, és a biztonsági zónán belül, a rakétától 15-20 méterre leült egy karosszékbe. Személyes jelenlétével igyekezett bátorságot és hősiességet felmutatni a személyzetnek. Ez a cselekedete a kapkodást azonban nem tudta megszüntetni.

A start előtt fél órával a rakéta már saját akkumulátorairól üzemelt. Egy úgynevezett PTR nevű vezérlő gondoskodott arról, hogy a piromembrán, hajtómű koordináló rendszer, a két rakéta fokozat, és a leválasztás a megfelelő idősorrendben lépjen működésbe. Egy technikus észrevette, hogy a legutóbbi rendszer ellenőrzéskor ennek a fontos berendezésnek a kapcsolóját nem kapcsolták vissza, és egy nem megfelelő állásban felejtették. Amikor ezt visszakapcsolták az eredeti állásba, az működésbe lépett, és megnyitotta a második fokozat üzemanyag beömlő szelepeit. Mivel a piromembrán szelep korábban már megsérült (és nem cserélték ki), az öngyulladó üzemanyag keverék a hajtómű égésterébe ömlött, és hajtómű az állványon működni kezdett. A váratlanul beindult második fokozat láng sugara az alatta lévő első fokozatot, a több, mint 100 tonna üzemanyaggal együtt lángra lobbantotta.

A közelben tartózkodók a lángtengerben azonnal elégtek. A filmfelvételek tanúsága szerint a távolabb lévők futva menekültek, őket így érte a halál. Voltak, akik kimenekültek, ők később a kórházban vesztették életüket a súlyos égési sérüléseik miatt. Hivatalos adatok szerint 92-en haltak meg, sokak szerint ennél többen, talán 120-an.

M. Nyedelin Főmarsallon kívül más magas rangú katonák és rakéta szakemberek is a közelben tartózkodtak. Így halt meg B. Konopljov (a rakéta irányító rendszerek főkonstruktőre), L. Grisin (az Állami Bizottság helyettes elnöke), A. Noszov mérnök ezredes (a Bajkonuri rakéta lőtér parancsnok helyettese), J. Osztasev, és R. Grigorjanc mérnök ezredesek (az 1-es, és 2-es lőtér-körzet parancsnokai), V. Koncevoj és L. Berlin rakéta mérnökök (a főkonstruktőr helyettesei), G. Fircov hajtómű mérnök (a főkonstruktőr helyettese).

A helyszínen hamar elfogyott, és így nem volt elegendő kötszer, gyógyszer, és egészségügyi szakember. Kezdetben csak ön- és kölcsönös segélyben részesültek a sérültek. Hamarosan riadóztatták az egészségügyi szolgálatokat. Átvevő osztályozó, illetőleg tábori kórház települt a helyszínen, és az első orvosi segélynyújtás után haladéktalanul megkezdték az égettek kiürítését a kórházi égési osztályokra.

Szállító repülőgépeket mozgósítottak, és nagymennyiségű egészségügyi, illetőleg vegyvédelmi anyagot szállítottak a helyszínre. Az állandó harckészültségben élő helybéli katonacsaládok közül sokan azt hitték, hogy kitört a világháború.

Csoportok alakultak, akik másnap megkezdték az elhunytak hozzátartozóinak értesítését. A távoli helyőrségekben élők táviratot kaptak, melyben szűkszavúan tájékoztatták őket, hogy hozzátartozójuk, szolgálatteljesítés közben életét vesztette.

A katasztrófát nem hozták nyilvánosságra. Az áldozatokat „csendben” temették el. M. Nyegyelin marsall halálának okaként repülő szerencsétlenséget tüntettek fel.

M. Jangel és néhány munkatársa életben maradt. A hivatalos verzió szerint cigaretta szünetet tartottak a közeli bunkerban, egyes vélemények szerint nem véletlenül.

A katasztrófáról M. Jangel rejtjeles táviratot küldött Moszkvába. A dokumentumot sokáig az SZKP Központi Bizottságának archívumában őrizték. Nemrégen került át Oroszország Elnöki Hivatalába, ahol nyilvánosságra hozták. „Helyi idő szerint 18:45-kor, 30 perccel a „8 K 64” jelű berendezés indítása előtt, az indítási műveletek végső fázisában tűz ütött ki, amely megrongálta az üzemanyagtartályokat. A történtek folyományaként 100, vagy ennél is több áldozat keletkezett. Többek között néhányszor tízre tehető halálos kimenetelű is. M. Nyegyelin tüzér Főmarsall a kísérleti téren tartózkodott. Ebben a pillanatban keresik. Gyors orvosi segítséget kérek az égettek és a hidrazin mérgezettek számára.” Amint Ny. Hruscsov megkapta a táviratot, felhívta a főkonstruktőrt, és jelentést kért M. Jangeltől. Szó nélkül hallgatta meg a beszámolót. A jelentés végén csak egyetlen kérdést tett fel: És te miért élsz?

L. Brezsnyev vezetésével – aki akkor a Legfelsőbb Tanács Elnöke volt – azonnal tényfeltáró bizottság utazott a helyszínre a katasztrófa kivizsgálására. 25-én reggel 7 órakor már ott is voltak a 41-es kilövő álláson. A személyi állományt a katasztrófa megrendítette. M. Jangel szívizom infarktust kapott. Annak érdekében, hogy a kivizsgálást a félelem, vagy más személyi érdek ne befolyásolja, L. Brezsnyev azonnal kihirdette, hogy senki után nem fognak nyomozni, illetőleg senkit sem fognak felelősségre vonni, és ez így is lett.

Két nappal a katasztrófa után Ny. Hruscsov telefonon felhívta Sz. Koroljovot, aki köztudottan M. Jangel riválisa és ellensége volt: Mi legyen Jangellel? – kérdezte. Sz. Koroljov – becsületére legyen mondva – jól válaszolt: „Ez velem is, mint bármelyik főkonstruktőrrel is megtörténhetett volna”. Ezek után M. Jangel nem részesült retorzióban.

Sz. Koroljov szavai később „materializálódtak”. Három év múlva, 1964. október 24-én Bajkonurban újból katasztrófa történt. Pontosan ugyanazon a napon. Most Sz. Koroljov „gyermeke”, egy R-9A típusú ballisztikus rakéta robbant fel. Nyolcan haltak meg. Mit hoz az élet – gondolták, sokak szemében kézenfekvő volt az egybeesés. A rakétások babonásak, és ezután negyven éven keresztül Bajkonurból, ezen a napon nem terveztek rakéta indítást.

1999-ben Oroszország Elnöke kitüntette a résztvevőket, azokat, akik a jelenlegi Oroszországban élnek, vagy ott vannak eltemetve. Akiknek ukrán útlevelük van, vagy ott nyugszanak – kitüntetés nélkül maradtak, őket elfelejtették.

Annak ellenére, hogy M. Jangel szívizom infarktusa miatt hónapokig gyengélkedett, az R-16-os tesztelését hamarosan tovább folytatták. Ebben az időben zajlott a vetélytárs, Sz. Koroljov vezetésével az R-7-es rakéta fejlesztése is. M. Jangelt megelőzve, ez volt a világ első interkontinentális ballisztikus rakétája. Bár már 1960-ban megkezdődött az R-7-es atomtöltetű rakéták telepítése, a készülő R-16-ossal szemben Sz. Koroljov rakétája csak alárendelt szerepet játszott, mert nehézkes volt a kiszolgálása, hosszú időbe telt feltöltése, csak 24 órán keresztül lehetett készenléti helyzetben tartani, és maximum csak egy órán keresztül adhatott teljes harckészültséget. Kilövő állása is könnyen felderíthető, és sebezhető volt.

Ezzel szemben M. Jangel R-16-os rakétája a Szovjetunió első igazán használható, interkontinentális ballisztikus csapásmérő rakétája lett. Összesen 186 darab készült el, és állt hadrendbe. Alkalmas volt rakéta silókban történő telepítésre is. A baleset után 1961. február 2-án került sor a második indításra. Az első fokozat rendben működött, de a második fokozat nem kapcsolt be, és a rakéta 520 km repülés után lezuhant. Április 20-án már sikeresen repül, majd számos sikertelen és sikeres teszt repülés után 1961 októberében rendszeresítették, sorozatgyártását megkezdték és az első R-16-os csapásmérő ezredet 1961. november 1-én már hadrendbe is állították. A silóból indítható változata 1963-ban kezdett harckészültséget adni. A rakéta ezredek készenléti ideje földi telepítésnél 1-3 óra, silóból 5-15 perc volt. A földi telepítésűeket több órán keresztül lehetett teljes harckészültségben tartani, a silóbeli telepítésű rakéták pedig akár napokig is adhattak teljes harckészültséget. 1965-ig összesen 153 rakétát telepítettek, amelyeket 1974-ig tartották hadrendben.

A SALT-1 keretében ezeket a rakétákat megsemmisítették, az utolsó R-16U rakétasilót 1978-ban robbantották fel. A 34 m magas, kétlépcsős, 140 tonna tömegű, 13 ezer km hatótávolságú rakéták 3-, 5-, vagy 6 megatonnás atombombával tudtak az Egyesült Államokra csapást mérni.